Oldalak

2013. szeptember 8., vasárnap

Titanic

A fedélzet üres, süvít a hideg szél, karom pillanatok alatt libabőrös lesz. Hosszú fekete hajam az arcomba csap. Álljunk csak meg egy pillanatra.. Fekete? Nekem szőke hajam van! Aztán minden megvilágosodik: Utazom. Remegés fut végig rajta a gerincemtől, kezdődve s szép lassan átjár a hideg. A hajó kicsit megbillen, s jeges zuhanyt kapok a nyakamba. Majd csendes éneklést hallok, mintha egy szirén hangja lenne. Szinte áhítattal indulok a női hang irányába. A hajó orrában egy férfi és egy nő áll, idióta pózban, széttárt kezekkel. Most komolyan a Titanic? Jack és Rose? Jé, tudom a nevüket! Sosem voltam hajlandó megnézni a filmet, megítélésem szerint, túlságosan nyálas. Most ezt egy picit bánom, mert jó lenne tudni, hogy mi fog történni. A gondolataim közül éles sikítás szakít ki. Rose hadakozik egy szerencsétlen arra repülő sirállyal, ami mit sem sejtve belerepült a hajába, és a következő hangokból ítélve öö.. Le is kakilta, na. Valószínűleg ijedtében, de ez most nem igazán számít. tehet róla szerencsétlen madár, hogy ezeknek éjszaka közepén, ott kell ácsorogni és romantikusan vízbe fulladni, vagy mit tudom én mi következett volna most.. Kitör belőlem a röhögés, annyira hogy le kell ülnöm. Lerogyok a vizes padlóra, s a folyamatos röhögéstől már fáj a hasam. Hirtelen valaki durván megragad: Mégis mit képzelsz magadról? Leonardo, pardon Jack, felrángat a földről, s elkezd velem üvöltözni, hogy pontosan miért az már nem derül ki, mert minden elmosódik, s amikor legközelebb kinyitom a szemem egy kis kanapén fekszem.
   A hófehér plafonra szegezem a tekintetemet. Fogalmam sincsen hol lehetek. Aaron hajol fölém aggódó arccal.
- Itt egy vödör ha esetleg kidobnád a taccsot. - A szemöldököm felszalad, szerintem majdnem a homlokom tetejéig.
- Nem terveztem hányni.. Kéne? - Ar elröhögi magát. Én pedig feltápászkodok és csak most veszem észre az íróasztalnál ücsörgő történelemtanáromat. Vidáman mosolyog rám. Én nagyokat pislogva nézek körül a kis irodában.
- Na jó. Valaki megmagyarázná nekem ezt, az ... Egészet? - Egymásra néznek. Végül Mr. Black szólal meg:
- Kivételesen erős vagy, Amelie.
- Aha biztos. Szabadidőben pankrátor vagyok, csak mindenki elől ügyesen titkolom. - Tudom hogy nem kellene így beszélnem a tanárommal. De a felnőttek nálam pillanatok alatt képesek kicsapni a biztosítékot. Kérdezel valamit, és véletlenül sem a kérdésedre válaszolnak. Mert megtehetik. Ők az idősebbek, nekik van igazuk. Mindig.
- Amy, állj le, Tivadar csak próbálja elmagyarázni.. - Aaronra nézek.
- Tivadar? - Eddig bírom, kirobban belőlem a hisztérikus röhögőgörcs.
- Amelie Lincoln, örömmel tölt hogy ennyire szórakoztatja szerény nevem, de megengedné, befejezném a mondandómat, majd ki kellene töltenünk egy űrlapot is.. Tehát ha képes lenne abbahagyni ezt az idióta kacarászást, azt nagyon megköszönném. - Most már árnylatnyi idegesség is hallatszik, általában tökéletes hangjában., de a nevetés csak nem akar abbamaradni. Befogom a számat, remélve hogy ez segít, de nem járok sikerrel. Hirtelen Ar megölel, amitől meglepődök annyira, hogy abbahagyjam.
- Ez meg mi volt? - Vállat von.
- Sejtettem hogy ettől végre abbahagyod..

2013. szeptember 7., szombat

Mi történik?

Minden szem rám szegeződik, mintha legalábbis, lila mutáns elefánt lennék, vagy mi. Jó, tény, megszólítottam az osztály legnépszerűbb srácát, vagy inkább leüvöltöttem a fejét.. Részletkérdés. Tisztában vagyok a reakcióval: biztosan kiröhög. Egyre rosszabbul vagyok. Miért avatkoztam bele? Csak hagynom kéne megtörténni a dolgokat, de valamiért biztos vagyok benne, hogyha most nincsen elég erőm, akkor később még ennyi sem lesz. Felvont szemöldökkel néz rám:
- Miről? - Válaszolni szeretnék, de nem tudok. A bizonyos erő nagyobb nálam. Maga alá gyűr, eltemet. Érzem hogy összeroskadok, könnyek folynak végig az arcomon, de nem tudok tenni ellenük semmit. Valaki megragad, majd finoman felemel a földről. A sírás miatt csak fény foltokat látok és néhány hitetlenkedő mondatfoszlány is eljut hozzám. Nem érdekel. Most semmi nem érdekel. Jó ideje haladunk, nem tudom kivel és hova. Aztán hirtelen valaki óvatosan nekitámaszt valami keménynek, a kezem pedig selymes füvet érint. Csend van. Olyan csend, amit ittlétem óta keresek, de sosem sikerült megtalálnom. Óvatosan kikukucskálok szempilláim mögül, de lassan elapadóban lévő könnycsatornák sós terméke miatt még mindig nem látok szinte semmit. A filmekben miért tudnak úgy sírni az emberek, hogy nem lesznek teljesen pirosak, és nem dagad háromszorosára a szemük? Igazságtalanság. Valaki óvatosan letörli a könnyeket az arcomról, én pedig ijedtemben nekiugrok a fának,Mondjuk csak én vagyok képes elfelejteni, hogy van itt valaki aki idehozott. Tipikus. Felszisszenek, mert a fejem és a fa közötti küzdelemből, egyértelműen én kerülök ki vesztesen.
- Nyugi. Mi történt? Szerintem amúgy nem kéne bántalmaznod szegény fát, ma kivételesen elnézem neked.. - Felvont szemöldökkel nézek, de mivel nem látok, idegesen megtörlöm a szemem pulcsim ujjával. Aaron vigyorgó arával találom szembe magam. Na, erre nem számítottam. Már volt egy kész belső monológom, de elszállt.
- Hívjuk Göcsörtnek jó? - Kérdezem bénán paskolgatva a szerencsétlen almafát. Azt hittem annál magasabbra vonni a szemöldököt már nem lehet, mint ahogy az előbb nézett rám, hát neki sikerült. Óvatosan rábólint.
- Nem kell engedélyt kérned tőlem, hogy elnevezz egy almafát. Sőt, lehet hogy megköszönném ha kihagynál belőle.. - Nem sértődök, mert nem néz elmebetegnek. Ez elég furcsa, mert arra számítottam, hogy egy megnyilvánulás után elmenekül, és meg sem a tökéletes, népszerű lányoknál. De csak röhög. Hát a semminél ez is jobb.
- Mi a baj? Mi történt? - Csendesen nézek rá.
- Hülyének fogsz nézni. - Látom hogy megrándul a szája széle, már majdnem mosolyog.
- Épp most neveztél el egy almafát, ordítva közölted az osztályban hogy beszélnünk, amikor eddig még csak nem is köszöntél nekem. Szerintem nyugodtan eltekinthetsz az előbbi kijelentésedtől. - Vágok egy grimaszt de muszáj nevetnem. Pontosan ugyanolyan ténymegállapítást tett, mint amilyet általában én szoktam.
- Oké, te akartad.. Ez most furán fog hangzani, de megálmodtam az elkövetkező négy hónapot, az-az azt hiszem nagyjából annyi idő telt el. Csak az a gond, hogy mindenre emlékszem. Tényleg, az égészre. Reggel pedig ugyanúgy késésben voltam, ugyanúgy geometriáról ugyanazokban a ruhákban.. Amikor pedig szólni akartam neked, olyan volt, mintha egy nem is tudom mivel harcoltam volna a SAJÁT  hangszálaimért. - Folytatnám, a nehezen érthető magyarázást, de hirtelen megszédülök, és zúgást hallok, a fa, Ar, minden eltűnik. S szép lassan kirajzolódik egy  óriási luxushajó fedélzete..

2013. szeptember 5., csütörtök

Ébredj fel!

Teljesen ledöbbenek. Most ezt hogyan lehet helyesen lereagálni? Mert én komolyan nem tudom. Viszont nem kis megdöbbenésemre nem vár választ. Közelebb hajol, a szája majdnem súrolja az enyémet, már éppen becsuknám a szemem, de ahelyett hogy megcsókolna halkan megszólal:
- Amy, ez nagyon fontos. Képes vagy rá! Erős vagy! Meg tudod csinálni! Tudod mi történik ha itt maradsz?
- Meghalok. - Nyugodtan mondom ki a szavakat, tényeket közlök. Ez a legrosszabb. Már beletörődtem. Régen beletörődtem.
- Ar, mégis hogy gondolod? Fogom magam és szépen átsétálok a fegyveres őrökön és egyéb biztonsági intézkedéseken? Vagy láthatatlanná válok? Nincs tovább. - A szinte mindig mosolygós zöldes szempár most nagyon komolyan néz rám.
- Megígéred hogy megpróbálod?
- Mégis mit?! - Most csókol meg, de mielőtt reagálhatnék elhúzódik és a szemembe néz:
- Ébredj fel! - Ez a két, suttogva kimondott szó, visszhangozni kezd, egyre több szólamban, betölti a kertet, egyre hangosabb, legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem és én is sikítanék, de nem tehetem. Nem tudok mozdulni.

Az izmaim hirtelen újra engedelmeskednem nekem, ezért teljes erőmből falhoz vágom a csörömpölő vekkert, majd lassan felülök, a kis kollégiumszobámban. A lepedőm csuron víz. Minden rettentően zavaros. Álmodtam? Minden egyes részlet élénken él az emlékezetemben, pedig sosem emlékeztem az álmaimra. Eszembe jut amit egyszer olvastam: az ember ébredés után öt perccel már csak az álom negyedére emlékszik. De én hiába próbálok mindent kiűzni a fejemből, ne megy. Hirtelen rádöbbenek hogy késésben vagyok, gyorsan öltözködök, sietve fésülködök és már rohanok is geometriára. Olyan hirtelen fékezek a folyosó közepén, hogy néhány még reggeli kábultságban leledző diák nekem jön, majd kedvesen szidja a női felmenőimet, amit a középső ujjam felemelésével elintézek. A felismerés túlságosan lesokkol ahhoz, hogy kellően kardoskodjak elhunyt nagymamám becsületéért.
 Ugyanabban a ruhában száguldok, ugyanarra az órára, mint az álom kezdetén. Minden ugyanolyan. De az órát nem késhetem le, azért folytatom az utamat, de egyre erősebb hányinger tör rám. Belépek az osztályba. Leülök a padomba, a pulzosom szerintem már szívroham határát súrolja, aztán meglátom őt. Bejön a terembe, észre sem vesz. Miért is tenné? Senki vagyok, az ő szemében legalábbis mindenképp. Mégis úgy érzem meg kell szólítanom, de nem tudok a szám kiszárad és csak tátogok, mint egy szerencsétlen hal. Erőt vesz rajtam a remegés, minden erőmmel küzdök. A láthatatlan ellenfél viszont túl erős. Magába készül fojtani a De ja-Vu. Hirtelen valami átszakad bennem.
- Aaron! - Ordítok. Az osztályban. Neki. Mindenki engem néz, de nem érdekel. Érzem hogy már nem sokáig lesz nálam az irányítás. Valamivel halkabban minden erőmet megfeszítve hozzáteszem:
- Beszélnünk kell!

2013. augusztus 20., kedd

Feladom!

Egy ideig próbálom megjegyezni, hogy merre haladunk, de huszonvalahányadik jobb, és csak a Jó ég tudja hányadik bal kanyar után feladom a memorizálást. Szerencsére úgy tűnik Aaron nagyon is jól tudja hogy hova tartunk, mondjuk nem árt ha legalább az egyikünk tisztában van az úti céllal ebben a labirintusban..
Egy ajtó előtt végre megállapodunk, mire rászólnék hogy tegyen le, már ki is nyitotta. Kis kert tárul a szemünk elé, picike tóval, madárcsicsergéssel, szinte a méhek döngicsélését is hallani vélem. Középen egy hársfa áll, öreg, sokat megélt törzsét beszabdalták az évek, a mélyedések között egy idős ember arcát vélem felfedezni. Mire feleszmélek már a fának dőlve ücsörgök, Ar épp az ajtót csukja be. Végigsimítok a rücskös törzsön. Keserűen felnevetek:
- Kísértjük a múltat? - A fiú szomorú mosolyra húzza a száját.
- Nem, ő kísért minket!
- Szegény múlt, úgy tűnik nincs jobb dolga.. - Motyogom inkább magamnak, mint társamnak. Egy sóhajtással lehuppan mellém.
- Itt nem hallgatnak ki minket, Amy. Most tudunk beszélni, de többször nem jöhetünk ide. Túl kockázatos lenne. Ki kell innen jutnunk, valahogyan. - A szememet forgatom.
- Mégis hogyan gondolod, hmm..? Odasétálunk Charlie-hoz és közüljük vele, hogy mi most szépen itt hagyunk mindenkit, bemutatunk Amerikának és az FBI-nak? - Kínomban egyre hangosabban röhögök.
- Amelie, vedd egy kicsit komolyabban, és hagyjuk ki a titkos ügynököket a buliból! - A szemébe nézek:
- Figyelj, Ar! Kész vége van. Feladom. Ezen a helyen fogok megrohadni. Ebben az egész játszmában még csak azt sem tudom pontosan eldönteni hogy melyik jó, és melyik a rossz oldal! Hogy pontosan ki, vagy inkább mi vagyok én magam! Azt sem tudom felfogni ami az utolsó négy hónapban lejátszódott! Tizenhat évig egy átlagos lány, zűrös családi élettel, aztán bumm, és Hasfelmetsző vigyorog rám, miközben az unalomba kéne beledöglenem matekórán! Úgy térek vissza a 19. századból, hogy megcsókol egy fiú aki addig köszönni nem bírt nekem, vagy egyáltalán észrevenni! Hirtelen szárnyakat növesztek, amit aztán sikerül láthatatlanná tennem, de repülni azért tudok, miért is ne? Megpróbál meggyilkolni egy barátom, az ellenségeim válnak barátokká, miattam meghal valaki! Ráadásnak megpróbál kiiktatni a saját apám, akiről aztán kiderül hogy semmi köze hozzám. Kiugrassz velem egy kórház nem tudom hányadik emeletéről, de az csak a hab a tortán! Az elvileg igazi, (de ki tudja én már semmit nem tudok elhinni..) faterom Intézetébe zsuppolnak, közlik velem hogy egész eddigi életem egy hazugság volt, ilyen-olyan fontos nem tudom ki, vagy inkább mi vagyok! Fogalmam sincs mit csináltak velem, de elvettek tőlem még több dolgot amiben bízhattam! A rohadt életbe is, nem akarok mást, mint önmagam lenni! Amy Lincoln! Érted Aaron? - Csak amikor az inge szélével letörölgeti a könnyeket az arcomról, akkor veszem észre hogy sírok, de nem érdekel. Zokogni kezdek és arcomat Ar vállába fúrom. Hagyja, nem próbál megvigasztalni, ezért most nagyon hálás vagyok neki. Több perc telik néma csendben, majd ő töri meg a varázst:
- Azért vagy rám mérges mert ezelőtt az egész előtt nem beszéltem veled? - Legszívesebben a hajamat tépném, de nem akarom még tovább rontani az állapotomat.
- Te, teljesen hülye vagy! Mégis ki ül itt és hallgatja a baromságaimat? A jó szándékú ikertesód akinek elfelejtettél bemutatni? Nem vagyok rád mérges! Ha van valaki aki kevesebb okot adott rá mint te... - Befogja a számat. Ennyit az előbbiekről. Próbál a szemembe nézni, de nem hagyom, amennyire tudom elfordítom a fejemet, majd amikor végre elenged, felállok és nekidőlök a fának. Mélyeket lélegzem. "Nem szabad bepánikolni" hajtogatom magamnak. A szívverésem szép lassan újra visszatér a rendes kerékvágásba.
Aaron, óvatosan megfogja a kezemet. Lehúz maga mellé.
- Jobb már? - Nyelek egy nagyot és bólintok.
- Azt hiszem.. - Zöldes szemeivel az arcomat pásztázza.
- Hidd el a legtöbb dolgot én sem értem. De valamit biztosan tudok. - Kérdőn felhúzom a szemöldököm.
- Lehet ebben az óriási sakkjátszmában bármit is biztosan tudni? - Bólint.
- Szeretlek Amy!

2013. augusztus 17., szombat

A "sírrabló"

Végül is egy kriptában húztam meg magam, nem gondoltam volna, de elég jót aludtam. Mondjuk ha az embert ki akarja nyírni Hasfelmetsző, éppen a 19. században ücsörög, és elvették tőle a legtöbb képességét, akkor nem fogok szellemektől félni. Utolsó értesüléseim szerint nem tudnak kinyírni, ha meg igen, akkor sok sikert nekik! Ilyen-és efféle gondolatok közt ringattam álomba magam a hideg márványpadlón.
Éles fényre ébredek. Nem úgy van hogy a temetők sötétek, nélkülöznek minden vidámságot? Úgy tűnik nekem sikerült kifognom, egy madárcsicsergéses, napsütéses reggelt, ahol mindenkinek kötelező divatból rég kiment slágereket dúdolva róni az utcákat. Feltápászkodom a hideg kőröl (szerintem kétszer nem biztos, hogy nem fáztam fel) s az alvástól elgémberedett izmokkal kissé kómásan kisétálok a reggeli idillbe, egyenesen Sherlock Holmes karjaiba. Az-az egy pipázó ballonkabátba burkolózó alakot nem nagyon tudok másképpen értelmezni... A férfi úgy bámul rám, mintha legalábbis épp most avattam volna be a kvantumfizika rejtelmeibe, ezután láthatóan észhez tér, karon ragad, s ordítozva vonszol maga után:
- Elkaptam a sírrablót! Elkaptam a sírrablót! - Azt hiszem tévedtem. Sherlock nem csinálna ilyet, vagy itt is az történt, mint oly' gyakran? Egy megírt szereplő, kellő népszerűség mellett saját életet kezd el élni? A lábam alól kicsúszik a talaj, durván földre esek, forog velem a világ. Hányingerem van és olyan mértékű fejfájás tör rám, hogy kínomban szinte felordítok...
  Lassan kirajzolódik előttem az osztályterem, és Aaron aggódó arca. Az-az csak sejtem hogy az övé, de fókuszálási problémáim miatt, még elsősorban nagyjából annyit látok, mint egy vakond.
- Amy, jól vagy? - Igen ez Aaron.
- Mi a fene van velem? Sosem viselt meg ennyire hogy visszajöjjek! - Ar mérgesen néz a Télapó alteregójára.
- Nem lett volna egyszerűbb ha hagyják, hogy visszahozzam? - Most már semmit sem értek. Felülök, az osztályterem még kissé forog velem, mint amikor leszáll az ember egy túl gyors körhintáról.
- Nézz csak rá, kutya baja! - A tanárunk láthatóan ideges, ráadásul úgy beszél rólam mintha ott sem lennék. Az ilyen emberek szoktak felkerülni a gondolatbeli halál-listámra... Mit ne mondjak, elég terjedelmes. A hányinger olyan hirtelen tör rám elemi erővel, hogy már nem tudom megakadályozni: Ki dobom a.. öö.. kis rókát Mikulás lába elé. Aaron szokása szerint minden figyelmeztetés nélkül felnyalábol és kisétál velem az ajtón.
- Mégis mit képzel fiatalember?
- Leviszem az orvosiba! - A Deja -Vu miatt halkan elnevetem magam. Ugyanezek szavak. Csupán néhány hónapja hangoztak el, de sokkal többnek tűnik. Az-az lehet tényleg több.. Fogalmam sincs hogy mióta vagyok itt...
- Amy, figyelsz te rám egyáltalán?
- Nem.. Mond még egyszer! - Halványan elmosolyodik.
- Legalább egy kicsit jobban vagy! Azt kérdeztem, hogy szeretnél-e lemenni az orvosiba, vagy elrabolhatlak egy kicsit?
- Hülye kérdés.. - Megkönnyebbülten sóhajt, majd beveti magát a folyosók labirintusába, velem együtt..

2013. augusztus 15., csütörtök

Én kicsi pszichopatám..

Aaron válaszát egy tipikus fontoskodó tanárhang szakítja félbe.
- Üdvözlünk az osztályban Amelie Lincoln! - Most nem tudom mit várnak tőlem, ugyanis mindenki nagy szemekkel bámul rám, én viszont nem értek semmit. Most mondanom kéne valamit?
- Öö.. Én is üdvözlök mindenkit!
- Ülj le, lassan kezdeni kéne az órát! - Mindenki erőltetett lassúsággal vánszorog vissza a helyére, én pedig kétségbeesetten kutakodok egy szabad hely után, de sehol sem találok. A padok egyszemélyesek, de mindegyik foglalt.
- Elnézést, de nincsen helyem. - A férfi, (kifejezetten télapó típus, hosszú ősz szakáll, semmibe révedő szemek, háborús történeteket mesélő arckifejezés..) rám pillant, kissé homályos látószerveivel.
- Ki mondta hogy szükséged lesz rá, gyermekem? - A kezem ökölbe szorul, s azon gondolkozom, hogy mi történik velem, ha bemosok egyet a Mikulás alteregójának. Összeharapott szájjal, egész egyszerűen levágom magam a földre törökülésbe. Nekem mindegy.. Émelygő érzés kerít hatalmába. Nem is tudom mikor utaztam utoljára. Hiányzott.

Egy rosszul kivilágított sikátor rajzolódik ki, szép lassan szemeim előtt. A Deja-Vu érzés olyan erővel tör rám, hogy kis híján ledönt a lábamról. Remegés fut végig rajtam. Már tudom, honnét ismerős ez a hely: az első utazásom. Egy alak bontakozik ki a sötétből, lassan, kéjesen lépkedve felém. Sikítani szeretnék, és elfutni, de testem nem engedelmeskedik. Sikerül pár lépést hátrálnom, de falnak ütközök. Erre nem emlékeztem. Óvatosan tapogatódzok, bármiért amit fegyverként használhatnék. Természetesen semmi sem kerül görcsös ujjaim közé, leszámítva néhány mészdarabot és némi pókhálót. Kínomban elnevetem magam:
-Pókember! Merre vagy? - Hisztérikus kacagásomat visszaverik a szűk falak, egy kóbor macska ijedt nyávogással rohan elő, valamelyik oldalam felől a vaksötétből, de úgy tűnik Hasfelmetsző Jack, nincsen nyávogó fekete szőrgombócokra specializálódva.. Milyen kár! A férfi egyre közeledik, már látom az arcára kiülő kéjes vigyort, s maga előtt tartott szikét amin táncot jár a gyenge holdfény. A torkom kiszárad, verítékcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Támadóm kesztyűs kezével lassan végigsimít az arcomon. Néma csend, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy 19. század egyik leghíresebb gyilkosa épp engem akar megölni. A szike vészesen közelít felém, nagy nehezen visszanyelem a rám törő röhögőgörcsöt, ilyen egyszerű lenne? Itt semmiféle önvédelmet nem néznek ki a nőkből?Nemes egyszerűséggel tökön rúgom. Hasfelmetsző kétrét görnyed a fájdalomtól, én pedig rohanni kezdek. Hogy hova? Fogalmam sincsen. Ez itt London, legalábbis ha jól tudom az én kis pszichopatám ott tevékenykedett. A francba is Amelie Lincoln, ez rohadt szarkazmus fog téged a sírba vinni. Lehet hogy ma este nem csak egy elmebeteg rohangál Anglia fővárosának utcáin...
  Hamarosan teljesen kifulladok, s nekitámaszkodom a legközelebb lévő kerítésnek, majd lassan lecsúszok a földre. Összekuporodom, s végre képes vagyok tisztán gondolkozni. Mi a fenéért nem repültem el? Miért nem Utaztam szabad akaratomból? A szárnyaimat keresem, az ismerős érzést, de nincsenek sehol. Végignézek magamon, a hajam fekete, mint az lenni szokott az utazások alkalmával, de nincsen meg a legfontosabb kellék: A szárnyaim. Esetlennek érzem magam. Könnyek folynak végig az arcomon, s lecsöppenek a puha, felázott talajra. Erre nincs időm! Vissza kell jutnom! Feltápászkodok, s esetlenül leporolom a ruhámat. A holdfényben sírokat s néhány fát látok kirajzolódni magam előtt. Persze, ha már London, 19. század, este, sötét, jöhet még a temető is.. Miért is ne? Erősen megkapaszkodom a rozoga kerítésben majd kényszerítem magam, hogy gondolkozzam ésszerűen. Tudok Utazni önszántamból, már sikerült. Most is menni fog! Koncentrálok. Ha valaki erre jönne, látna egy szörnyen sápadt, karcsú, fekete hajú lányt egy temető mellett csukott szemmel ácsorogni és magában mormogni, miközben a szája sarkából vékony vércsík csörgedezik.. Miattam alakult volna ki a vámpírkultusz? .. Tényleg, mikor is haraptam el a nyelvem?!
  Még próbálkozom az Utazással, de nem járok sikerrel, mintha mindent ami eddig biztos volt az életemben elvettek volna tőlem. A családomat, a szárnyamat, a tudásomat. Mi maradt?! Csak suttogni tudok:
- Aaron!

2013. augusztus 2., péntek

Iskolakezdés

Úgy tűnik az iskolaidő kortól/nemtől/helytől függetlenül bárhol beköszönt. Az Intézetben is. Nem tudok róla semmit, de jön. Nem ismerek semmit/senkit de iskolába kell járnom. Hogy mit tanulunk? Rejtély. Hogy hol vagyok? Jó kérdés. Behunyom a szemem s próbálok elaludni, a plafon bámulása helyett. Nathalie azóta jó párszor "betévedt" hozzám. Furcsa érzés úgy ellátni a nővéri teendőket, hogy eddig a tesód létezéséről sem tudtál.

A reggel gyorsan és fájdalmasan köszönt be, a szobába tegnap ideszállított ébresztőóra éles hangon sikít. (?) Komolyan, mintha valakit nyúznának. Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de nem érzem csúcs formában magamat. Az éjjeliszekrényre ki van rakva az aznapi ruhám, mint mindig. A mai kellemes meglepetéssel tölt el, ugyanis a már megszokott kikeményített ing és seszínű szoknya kombináció helyett, egy egészen tűrhető iskolai egyenruha vár rám. Különben el nem tudom képzelni miért nem kapok olyan ruhákat amiket én szeretnék, vagy egyáltalán amik egy picivel is közelebb állnának hozzám. Valószínűleg ez is Charlie zseniális tervének része. Gyors zuhanyzás, fogmosás, és sikertelen fésülködés után, kissé kócosan, egyenruhában ücsörgök az ágyon, s azon gondolkozom hogy most épp mi a teendőm, mert azt elfelejtették közölni velem, hogy merre van a suli, vagy hogy egyáltalán mit kell csinálnom. Az ajtó hirtelen kivágódik, s két fegyveres őr menetel be rajta. Felvont szemöldökkel hagyom, hogy kikísérjenek, majd egy mégis mire számítottam morgással tudomásul veszem, hogy szó szerint ráhúznak egy zsákot a fejemre. Az ilyeneken már meg sem lepődök. Amikor lehúzzák azt az izét a fejemről, már hányingerem van, a hirtelen fordulásokból, taszigálásból s néha valaminek a lefejeléséből álló magánszámból pedig kifejezetten elegem van, de egy valamit megtanultam itt: ha panaszkodsz vagy ellenállsz csak még rosszabb lesz. A fegyveresek végre elengedik az eddig szorosan tartott karomat, ami zsibbadt fájdalommal, s estére valószínűleg néhány kék zöld folttal tiltakozik a méltatlan bánásmód ellen. Mélyen beszívom a levegőt majd kinyitom a szemem. Egy teljesen átlagos osztályterem közepén ácsorgok nagyjából húsz kíváncsi szempár kereszttüzében. Hirtelen nevetés hangzik fel.
- Jahj,rosszul vagyok! Mindig nagy a felhajtás az újak körül, de ez túltesz mindenen! - A felettébb kedves megjegyzés után kitör az általános röhögés, pedig tudtommal semmi vicces nem történt. Jó-jó két állig felfegyverzett kommandós behozta az új osztálytársukat zsákkal a fején, de hát most mégis, én nem tehetek semmiről! Persze biztosan én buliztam ki hogy ilyen belépőm legyen! Mindig is erre vágytam, köszönöm Charlie!
- Kuss! - Az ismerős hang végigsüvít az elnyűtt padok felett, nekem pedig összeszorul a torkom.
- Amy, jól vagy?-Ar aggódó hangja miatt rám jön a sírhatnék, de ennyire azért nem vagyok hajlandó porig alázni magam.
- Szerinted?